Régóta foglalkoztat a téma, hogy kellene írnom egy puskázós posztot, mert azt gondolom ez a jelenség része a tanulási "kultúránknak". Sokat elmélkedtem, hogyan lehetne úgy megragadni a dolgot, hogy ne puskázási ötlettár legyen, de ugyanakkor ne is egy erkölcsi intelmekkel teletűzdelt állásfoglalás.
Hogy a címnél maradjunk először is nézzük meg hogy mi lehet a motiváció, ami a puskázást teszi egy helyzet megoldásává. Nekem az első gondolatom erre a teljesítménykényszer volt. Vagyis hogy az iskolában (vagy akár később a munka világában is) a teljesítményeink beszélnek helyettünk. Aki teljesít (és főként, valami objektíven mérhető szinten) az lesz sikeres, az kap ötöst, kitűnő bizonyítvány, szülői vállveregetést, jutalomjátékot, vagy később előléptetést, fizetésemelést.
Namármost, teljesíteni szép és, jó, de sajnos a fizikai teljesítőképességünk véges. No meg a a hangulatunk, az időjárás változásai, kialvatlanságunk, és még ezer más tényező ássa alá nap mint nap a maximális teljesítményünket. Mit tudunk tenni ilyenkor? Keressük a könnyebb utat. És a puskázás pont ilyen.
Az már csak tovább növeli az előfordulás esélyeit, hogy a legtöbb iskolában, és a legtöbb pedagógus által tiltott tevékenységről van szó. (A tiltás vágyfokozó hatását különben, épp a napokban sikerült megtapasztalnom, midőn az 5 éves lányom átszellemült arccal közölte velünk, hogy a 10 hónap múlva esedékes hatodik születésnapjára ő bizony legeslegjobban egy üveg kólát szeretne, mellé pedig kólás tortát...gondolom ebből kiderül hogy kapott-e már élete 5 éve alatt kólát). :-)
Szóval a tiltás semmiképp nem eredményes kezelése a puskázásnak. Na de akkor mégis mit tehetünk ellene? Vagy kell-e egyáltalán tenni bármit is?
Én azt gondolom hogy kell.És nem feltétlenül csak amiatt az erkölcsi elv miatt, hogy a puskázás mégiscsak a csalás egy formája, és az ilyen viselkedéselemeket nem biztos hogy meg kell erősíteni, hanem amiatt, mert a puskázás csak egy tünet, ami az adott iskolarendszer minden szintjén jelzi azt hogy valami nem jól működik. Mert egy ideálisan működő világban (ami nyilván utópia, és nincsenek világot megváltó álmaim...na jó csak kicsit) a tanulás egy belső motivációból származó örömet okozó ismeretszerzés lenne. És igazából ezzel azt gondolom meg is leltük a gyógyírt, amivel kigyomlálható lenne a puskázás jelensége. Ha olyanok a körülmények, hogy nem a tanuló belső érdeklődésétől független kötelező, és száraz információhalmazt kell, szintén személytelen és száraz ismeretekként visszaadni a számonkérés során, hanem a tanulási folyamatban sikerül a tanulónak valódi kapcsolatot teremteni a tananyaggal, és megtalálnia belső motivációját amiért neki ezt jó és hasznos megtanulni, akkor azt gondolom nem a puskázás lesz az első ötlete. És most hogy végére értem ennek a 4 soros körmondatnak, azért azt sem hallgatom el, hogy ez a vágyott állapot nem születik meg könnyedén, ezért bizony dolgozni kell. Mégpedig mindenkinek, és ráadásul együtt. A szülőknek, a diákoknak, a pedagógusoknak, és az oktatáspolitikának is. Szóval a helyzet nem reménytelen, és nagyon lehet örülni amikor ez ember képes eljutni erre a haladó szintre. Erre is van egy friss saját élményem különben, éspedig hogy az egyetemi szakképzésem során sikerült találkoznom a számomra nagyon szimpatikus "kreatív vizsgázás" jelenségével. Hogy mit is jelent ez, hát igazából arról van szó, hogy a tanárunk az első pillanattól egyértelművé tette, hogy ő azt szeretné, ha képesek lennénk a tanagyagban hallottakat gyakorlatba átültetni, vagyis a saját munkánkhoz, életünkhöz adekvátan használni.Ennek megfelelően nem a tényeket kérte vissza a vizsgán sem, hanem életszerű feladathelyzetekben kellett alkalmaznunk a tanultakat, úgy hogy használhattunk bármilyen segédanyagot. (ahogyan mellesleg a "való életben" is lenne). Innentől a puskázás mint olyan átlényegült, és megszűnt puskázás lenni. Nekem ez megvallom nagyon tetszett.
Még záró gondolatként azért hozzá teszem, hogy nyilván más a tanulási folyamat egy diploma utáni szakképzésen, mint mondjuk a közoktatásban, de mégis azt gondolom hogy a szemlélet egyes elemeit fontos lenne átültetni.
Ui.: a poszt már így is meglehetősen hosszú lett, így nem paszírozom bele azt a pedagógusok által vicces formában gyakran megfogalmazott véleményt, miszerint "puskát ÍRNI szabad, csak használni nem". De valószínűleg szentelek majd ennek a gondolatkörnek is egy irományt a közeljövőben.
Szóval a tiltás semmiképp nem eredményes kezelése a puskázásnak. Na de akkor mégis mit tehetünk ellene? Vagy kell-e egyáltalán tenni bármit is?
Én azt gondolom hogy kell.És nem feltétlenül csak amiatt az erkölcsi elv miatt, hogy a puskázás mégiscsak a csalás egy formája, és az ilyen viselkedéselemeket nem biztos hogy meg kell erősíteni, hanem amiatt, mert a puskázás csak egy tünet, ami az adott iskolarendszer minden szintjén jelzi azt hogy valami nem jól működik. Mert egy ideálisan működő világban (ami nyilván utópia, és nincsenek világot megváltó álmaim...na jó csak kicsit) a tanulás egy belső motivációból származó örömet okozó ismeretszerzés lenne. És igazából ezzel azt gondolom meg is leltük a gyógyírt, amivel kigyomlálható lenne a puskázás jelensége. Ha olyanok a körülmények, hogy nem a tanuló belső érdeklődésétől független kötelező, és száraz információhalmazt kell, szintén személytelen és száraz ismeretekként visszaadni a számonkérés során, hanem a tanulási folyamatban sikerül a tanulónak valódi kapcsolatot teremteni a tananyaggal, és megtalálnia belső motivációját amiért neki ezt jó és hasznos megtanulni, akkor azt gondolom nem a puskázás lesz az első ötlete. És most hogy végére értem ennek a 4 soros körmondatnak, azért azt sem hallgatom el, hogy ez a vágyott állapot nem születik meg könnyedén, ezért bizony dolgozni kell. Mégpedig mindenkinek, és ráadásul együtt. A szülőknek, a diákoknak, a pedagógusoknak, és az oktatáspolitikának is. Szóval a helyzet nem reménytelen, és nagyon lehet örülni amikor ez ember képes eljutni erre a haladó szintre. Erre is van egy friss saját élményem különben, éspedig hogy az egyetemi szakképzésem során sikerült találkoznom a számomra nagyon szimpatikus "kreatív vizsgázás" jelenségével. Hogy mit is jelent ez, hát igazából arról van szó, hogy a tanárunk az első pillanattól egyértelművé tette, hogy ő azt szeretné, ha képesek lennénk a tanagyagban hallottakat gyakorlatba átültetni, vagyis a saját munkánkhoz, életünkhöz adekvátan használni.Ennek megfelelően nem a tényeket kérte vissza a vizsgán sem, hanem életszerű feladathelyzetekben kellett alkalmaznunk a tanultakat, úgy hogy használhattunk bármilyen segédanyagot. (ahogyan mellesleg a "való életben" is lenne). Innentől a puskázás mint olyan átlényegült, és megszűnt puskázás lenni. Nekem ez megvallom nagyon tetszett.
Még záró gondolatként azért hozzá teszem, hogy nyilván más a tanulási folyamat egy diploma utáni szakképzésen, mint mondjuk a közoktatásban, de mégis azt gondolom hogy a szemlélet egyes elemeit fontos lenne átültetni.
Ui.: a poszt már így is meglehetősen hosszú lett, így nem paszírozom bele azt a pedagógusok által vicces formában gyakran megfogalmazott véleményt, miszerint "puskát ÍRNI szabad, csak használni nem". De valószínűleg szentelek majd ennek a gondolatkörnek is egy irományt a közeljövőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése