2013. február 18., hétfő

Miért puskázunk? Miért ne puskázzunk!

Régóta foglalkoztat a téma, hogy kellene írnom egy puskázós posztot, mert azt gondolom ez a jelenség része a tanulási "kultúránknak". Sokat elmélkedtem, hogyan lehetne úgy megragadni a dolgot, hogy ne puskázási ötlettár legyen, de ugyanakkor ne is egy erkölcsi intelmekkel teletűzdelt állásfoglalás.
Hogy a címnél maradjunk először is nézzük meg hogy mi lehet a motiváció, ami a puskázást teszi egy helyzet megoldásává. Nekem az első gondolatom erre a teljesítménykényszer volt. Vagyis hogy az iskolában (vagy akár később a munka világában is) a teljesítményeink beszélnek helyettünk. Aki teljesít (és főként, valami objektíven mérhető szinten) az lesz sikeres, az kap ötöst, kitűnő bizonyítvány, szülői vállveregetést, jutalomjátékot, vagy később előléptetést, fizetésemelést.
Namármost, teljesíteni szép és, jó, de sajnos a fizikai teljesítőképességünk véges. No meg a a hangulatunk, az időjárás változásai, kialvatlanságunk, és még ezer más tényező ássa alá nap mint nap a maximális teljesítményünket. Mit tudunk tenni ilyenkor? Keressük a könnyebb utat. És a puskázás pont ilyen.


Az már csak tovább növeli az előfordulás esélyeit, hogy a legtöbb iskolában, és a legtöbb pedagógus által tiltott tevékenységről van szó. (A tiltás vágyfokozó  hatását különben, épp a napokban sikerült megtapasztalnom, midőn az 5 éves lányom átszellemült arccal közölte velünk, hogy a 10 hónap múlva esedékes hatodik születésnapjára ő bizony legeslegjobban egy üveg kólát szeretne, mellé pedig kólás tortát...gondolom ebből kiderül hogy kapott-e már élete 5 éve alatt kólát). :-)
Szóval a tiltás semmiképp nem eredményes kezelése a puskázásnak. Na de akkor mégis mit tehetünk ellene? Vagy kell-e egyáltalán tenni bármit is?
Én azt gondolom hogy kell.És nem feltétlenül csak amiatt az erkölcsi elv miatt, hogy a puskázás mégiscsak a csalás egy formája, és az ilyen viselkedéselemeket nem biztos hogy meg kell erősíteni, hanem amiatt, mert a puskázás csak egy tünet, ami az adott iskolarendszer minden szintjén jelzi azt hogy valami nem jól működik. Mert egy ideálisan működő világban (ami nyilván utópia, és nincsenek világot megváltó álmaim...na jó csak kicsit) a tanulás egy belső motivációból származó örömet okozó ismeretszerzés lenne. És igazából ezzel azt gondolom meg is leltük a gyógyírt, amivel kigyomlálható lenne a puskázás jelensége. Ha olyanok a körülmények, hogy nem a tanuló belső érdeklődésétől független kötelező, és száraz információhalmazt kell, szintén személytelen és száraz ismeretekként visszaadni a számonkérés során, hanem a tanulási folyamatban sikerül a tanulónak valódi kapcsolatot teremteni a tananyaggal, és megtalálnia belső motivációját amiért neki ezt jó és hasznos megtanulni, akkor azt gondolom nem a puskázás lesz az első ötlete. És most hogy végére értem ennek a 4 soros körmondatnak, azért azt sem hallgatom el, hogy ez a vágyott állapot nem születik meg könnyedén, ezért bizony dolgozni kell. Mégpedig mindenkinek, és ráadásul együtt. A szülőknek, a diákoknak, a pedagógusoknak, és az oktatáspolitikának is. Szóval a helyzet nem reménytelen, és nagyon lehet örülni amikor ez ember képes eljutni erre a haladó szintre. Erre is van egy friss saját élményem különben, éspedig hogy az egyetemi szakképzésem során sikerült találkoznom a számomra nagyon szimpatikus "kreatív vizsgázás" jelenségével. Hogy mit is jelent ez, hát igazából arról van szó, hogy a tanárunk az első pillanattól egyértelművé tette, hogy ő azt szeretné, ha képesek lennénk a tanagyagban hallottakat gyakorlatba átültetni, vagyis a saját munkánkhoz, életünkhöz adekvátan használni.Ennek megfelelően nem a tényeket kérte vissza a vizsgán sem, hanem életszerű feladathelyzetekben kellett alkalmaznunk a tanultakat, úgy hogy használhattunk bármilyen segédanyagot. (ahogyan mellesleg a "való életben" is lenne). Innentől a puskázás mint olyan átlényegült, és megszűnt puskázás lenni. Nekem ez megvallom nagyon tetszett.
Még záró gondolatként azért hozzá teszem, hogy nyilván más a tanulási folyamat egy diploma utáni szakképzésen, mint mondjuk a közoktatásban, de mégis azt gondolom hogy a szemlélet egyes elemeit fontos lenne átültetni.

Ui.: a poszt már így is meglehetősen hosszú lett, így nem paszírozom bele azt a pedagógusok által vicces formában gyakran megfogalmazott véleményt, miszerint "puskát ÍRNI szabad, csak használni nem". De valószínűleg szentelek majd ennek a gondolatkörnek is egy irományt a közeljövőben.

2013. február 7., csütörtök

Mi köze a kocsonyának a tanuláshoz?

A rövid válasz egyszerű és velős. SEMMI. :-) 

Akinek ennyi elég is, az ne is olvasson tovább. De ha maradt kíváncsiság, akkor próbáljuk kicsit árnyalni a kérdést. Aki olvasta a bemutatkozós posztunkat, annak lehetnek halvány sejtései, hogy a miskolci kötődésünk magában hordozhatja a "miskolci kocsonya", illetve a "miskolci kocsonyafesztivál" asszociációkat.

(kép innen: http://www.pmobil.hu/100_eves_tanyer_miskolci_kocsonya.jpg )

Innen már csak egy gondolati ugrásra van szükség, hogy mindenki megvilágosodjon. Mondjuk ehhez azért szükség van még egy kis plusz információra, különben úgy járnánk, mint amikor Columbo hadnagy hirtelen megoldja a rejtélyt, de nekünk halvány fogalmunk nincs hogy pontosan mire is gondolhatott előtte, alatta, közben.

Nem borzolom tovább a kedélyeket, a sztori lényegesen egyszerűbb ennél. Röviden és velősen arról van szó, hogy a HELYNEKEM stílszerűen HELYET biztosított nekünk, hogy az idei kocsonyafesztivál alatt személyesen is bemutathassuk, hogy kik is vagyunk, és mit is értünk tudás kulcsa alatt pontosan.
Aki bővebb információt szeretne, vagy esetleg szívesen csatlakozna az eseményhez, az az alábbi linkre kattintva megteheti.


Mindenkit várunk szeretettel!

5 tévhit a tanulással kapcsolatban


kép innen


1. tévhit: Tanulni mindenki tud!

Ez igaz, no meg az is hogy a focihoz és a politikához is ért mindenki. A hangsúly inkább azon van, ki HOGYAN tud tanulni. Nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a saját képességeinkhez milyen tanulási stratégiák passzolnak leginkább. Ha ezt képesek vagyunk alkalmazni sokkal hatékonyabban fog menni a tanulás. Sőt még élvezni is fogjuk ha nem vigyázunk. Aki szívesen járkál tanulás közben, ám tegye, akit viszont még a légy zümmögése is kizökkent, az mondjuk ne hallgasson zenét miközben tanul. Aki szereti leírni az anyagot, az írja le, aki inkább hallani szereti, az mondja fel magának vagy akár a kutyájának. Lényeg hogy tanuljuk meg saját működésünket, aztán a többi már gyerekjáték lesz. :-)

2. tévhit: Az iskolában felesleges mindent megtanulni, mert úgysem lesz rá szükség később!

Ez is érvényes állítás, ha csak a tananyag elméleti részére gondolunk, mert valóban sok olyan információt szerzünk, amit későbbi életünkben látszólag nem használunk. Ám ha úgy tekintünk a dologra, hogy az oktatásban eltöltött évek alatt képessé válunk az átfogó, és a megértésre törekvő tanulásra, akkor a végeredmény egy olyan tudásanyag lesz, ami tényleg bárhol bármikor használható. Ha máshol nem, hát a televíziós vetélkedőkben biztosan.

3. tévhit: Csak a stréberek kapnak jó jegyeket!

Erre a szituációra mindenkinek van legalább egy vicces története, tehát semmiképp nem tagadhatjuk a jelenség létét. Mégis fontos árnyalni azért a kérdést, oly módon, hogy mivel a pedagógus is emberi lény, így mindenképpen hatással vannak rá a körülötte lévő emberek (diákok, szülők, kollégák) sajátosságai. Emiatt az osztályozás tényleg nem objektív módon történik. Ám ahelyett hogy ezen siránkozni kezdenénk, inkább tanuljuk meg azokat a trükköket, amikkel akár jobb jegyet is kaphatunk, és ezt tuti nem csak a stréberséggel érhetjük el. Legyünk kreatívak, egy kis empátia csodákra képes. :-)

4. tévhit: A tanulás sok időt vesz el, másra nem is marad!

Gyakran hallani diákok szájából, hogy egész délután tanult, aztán valami rejtélyes módon mégsem lett belőle tudás a végére. Néhány keresztkérdéssel könnyedén kiderül, hogy időből valóban sok ment el a tanulásra, de közben azért csak volt egy kis a fészbúk/viber/twitter, no meg  internetrádió/youtube/ipod.
Száz szónak is egy a vége, a tanulás valóban időigényes dolog önmagában is, de korántsem annyira, mint ha feltunningoljuk párhuzamos cselekvésekkel. Sok időt nyerhetünk, ha megtanuljuk optimálissá tenni a tanulásra szánt időt és teret. Mondjuk együnk egy kicsit tanulás előtt, szellőztessük ki a szobát, kapcsoljuk ki (na jó, legalább halkítsuk le) a kütyüket, és készítsünk tervet. Aztán a végén azt fogjuk tapasztalni, hogy időnk is maradt, meg tudásunk is lett.

5. tévhit: A tanulás unalmas!

Nyilván mindenki sok olyan dolgot tudna felsorolni, ami sokkal izgalmasabb és élménytelibb mint a tanulás, de azért a tanulás sem olyan uncsi, mint amilyennek elsőre gondoljuk. Ha az ember olyan dolgot tanul, ami valóban érdekli, vagy amit valamilyen módon a saját hétköznapi életéhez is tud kapcsolni, akkor hirtelen megtelik élettel a tanulás folyamata, és volt nincs unalom. És mielőtt bárki kétségbe esne, a legtöbb tananyagban meg lehet találni azt a pontot, ahol éppen minket szólít meg az adott téma. Csak meg kell találnunk.  

2013. február 3., vasárnap

A tudás kulcsa és blogja (avagy kik? mit? miért?)

Nem régi még a blog, de azért már néhány bejegyzés mögöttünk van, így azt gondoltam itt van az ideje/helye már egy olyan bemutatkozósabb, célkijelölősebb írásnak.
Ha arra a kérdésre szeretnék válaszolni, hogy miért jött létre ez a blog, akkor egy kicsit visszább kell ugranom a időben, de senki ne féljen, nem a régi görögökkel fogom kezdeni, és nem is túlzottan bonyolult a történet.



A szereplője, két barátnő, akik nehezen tudtak egymásra időt szakítani, így azt gondolták, ha belevágnak valami közös munkába, akkor az jó lehetőség lenne, hogy több közös élményük legyen. Régóta motoszkált már bennük a gondolat, hogy hol lehetne kettejük szakmájának a metszéspontját a leghatékonyabban felhasználni. Egyikük pszichológus, másikuk pedagógus, és mellékesen mindketten szociológusok is. Aztán, ahogy az a mesékben is lenni szokott, egyszer csak szembejött egy lehetőség, amit hőseink meg is ragadtak, és mire észbe kaptak, már meg is született első közös kezdeményezésük,  A TUDÁS KULCSA.

(kép forrása: pinterest)


És hogy mi is ez pontosan? Hivatalos megfogalmazásban, ez egy  tanulási hatékonyságot növelő csoportos tanfolyam, diákok számára. Kicsit bővebben nagyjából azt takarja, hogy 10-12 főből álló diákcsoportokat próbálunk végigvezetni egy 14 alkalomból álló folyamaton, melynek során élményszerű gyakorlatok keretében dolgozzuk fel a tanulás során felmerülő problémákat. Ilyenek például a figyelem fejlesztése, az emlékezet fejlesztése, problémamegoldó gondolkodás elsajátítása. Emellett még helyet kaptak olyan témák is, mint az iskolai izgulás, a tanulás ideális körülményei, egyes tantárgyakhoz való apró trükkök.

Aki több információt szeretne erről, bátran nézzen be honlapunkra is


És hogy kicsit még a blogról is szóljak. Ez nem csupán egy reklámfelület kíván lenni a fenti tevékenységünkhöz, hanem egy olyan ingyenesen elérhető tudástár, ami hasznos lehet mind a diákok, mind a szülők számára (és természetesen mindenki más számára is). Igyekszünk a tanulás szempontjából érdekes vonatkozásokat kicsit tudományosan, ám mégis szórakoztató köntösbe öltöztetve tálalni.
Ha valakinek kérdése, kérése lenne, vagy szívesen olvasna valami konkrét témáról, várjuk a javaslatokat!

2013. január 28., hétfő

Hétpluszminuszkettő

Még mielőtt valaki megijedne, nem egy rejtélyes varázsigét rejt a cím, csupán a rövid távú memória kapacitását. Igyekszem kicsit világosabbá tenni, hogy mi is az a rövid távú memória és  hogy, hogy is van pontosan ez a 7+-2?



Ha olyan feladattal találkozunk, amiben számunkra jelentés nélküli dolgokat kell megjegyeznünk, na olyankor lép színre a rövid távú memóriánk (becenevén RTM). A legfontosabb amit tudnunk kell róla, hogy a befogadóképessége viszonylag alacsony, ám még mielőtt bárki úgy érezné hogy tuti ő bír a legkevesebb dolgot megjegyezni, elárulom hogy mindenkinek közel azonos ez a képessége. Nézzünk egy gyors példát erre.

Próbáljuk megjegyezni az alábbi betűsort, és utána írjuk le egy papírra azokat a betűket amikre emlékszünk (a sorrend most  nem fontos) :


K G A Q P H F Z P O B X

Ha végeztünk, számoljuk meg hány betűt sikerült visszaidéznünk. 

A válasz nagy valószínűséggel 5 és 9 között lesz, vagyis 7+-2. Ennyi a rövid távú memóriánk befogadóképessége.

Ez mind nagyon érdekes, de ha ennyire szűk a memóriánk, akkor hogyan tudunk oly sok dolgot észben tartani, és mi köze ennek egyáltalán a tanuláshoz?
Hamarosan egy következő posztban érkezik majd a válasz. :-)




2013. január 23., szerda

Nem csak iskolában lehet!

Bevallom ritkán utazom busszal, de amikor mégis, olyankor mindig "szembejön" valami olyan élmény ami hatással van rám. Így volt ez ma is. Felszálltam reggel a buszra, még ülőhelyem is volt, így kényelmesen tudtam nézelődni. Nem is kellett sok időnek eltelnie, mert a figyelmem pár másodperc alatt észlelt két érdekes impulzust. Az egyik egy fiatal apuka volt, aki 3 gyermekével utazott, a két nagyobbik gyerkőc iskolatáskájából ítélve az iskola lehetett a célállomásuk, a legkisebb fiúcska pedig óvodásforma volt. Ez már önmagában is egy szívet melengető látvány volt számomra, mert nagyon szeretetteljes légkör vette őket körül (annak ellenére, hogy az apuka rettentő fáradtnak látszott, és igyekezett folyamatosan meggyőzni őket hogy ne szedjék szét a buszt, ne vegyék le a sapkájukat, és ne ütközzenek neki másoknak a táskájukkal).
Az egyik megállónál átrendeződtek az utasok, így észrevettem hogy az ablak mellett a korlátnak támaszkodva áll egy 10 éves forma fiúcska, hátán szintén táska, és ellentétben az összes többi iskoláskorú fiatallal, ő nem a párás ablakra alkotott graffiti-szerű ábrákat, hanem tekintetét fel sem emelve elmélyülten olvasott egy Harry Potter kötetet. Nem tudtam nem mosolyogni, mert mindig örülök amikor ilyet látok. Nem volt szükségem sok tankönyvnyi pszichológiai tudásomra ahhoz hogy azt gondoljam hogy ennek a fiúnak a szülei tuti szeretnek olvasni.
Közben a háromgyerekes apuka ismét magára terelte az érdeklődésem, mert mikor a legkisebb gyermeke arról érdeklődött hogy mennyi az idő, válaszolt neki, aztán a válaszát rögtön átfogalmazta az iskolás gyermekeinek egy gondolkodtató kérdéssé, a 7:20 és a negyed 8 egymáshoz való viszonyítására vonatkozóan.
Ez volt az a pont amikor megfogalmazódott bennem, hogy mennyire erősen él a fejünkben az a nézet, hogy azért jár a gyerek iskolába, hogy ott tanuljon, noha a tanulás legfontosabb közege mégiscsak a család. És ez most nem egy iskolaellenes szemlélet, csupán egy élmény arra vonatkozóan, hogy szülőként mindig hozzá tudunk tenni valami élményszintű kiegészítést az iskolában megszerzett tárgyi tudáshoz. Mert az a gyerek is meg fogja tanulni az órát leolvasni aki ezt az iskolában a tanítónénitől hallotta, de azt gondolom más szintű lesz a tudása, annak akinek mindez egy kellemes apás reggeli játék élményével társulva raktározódik el. Mint ahogyan biztosan máshogyan fog viszonyulni az olvasáshoz az olyan gyerek akinek az olvasás az iskolai teljesítményről szól, és az aki kiskorától fogva látja a szüleit könyveket olvasni. 

(Ja és a történet slusszpoénja, hogy amikor leszálláshoz készülődött az apuka és a gyerekek, akkor kiderült, hogy a Harry Potteres fiú is hozzájuk tartozott) :-)

2013. január 20., vasárnap

Párban vagy egyedül jobb?

Sokmindenre vonatkozhatna ez a kérdés, ám most maradjunk a tanulás témakörnél. Ha nagyon tankönyvi akarnék lenni, akkor elkezdeném leírni hogy a tanulás fizikai körülményeihez besorolhatjuk azt is hogy milyen személyek jelenlétében történik a tanulás folyamata, és hogy ez mennyire hasznos vagy sem. Mivel úgy gondolom ez elég unalmas poszt lenne, így inkább sztoriznék kicsit a témában.
Jómagam egyetemista éveim alatt kóstoltam bele a közös tanulás gyönyöreibe (és itt most nem a tinifilmekben látható "iskola szerencsétlenkéje és népszerű élsportolója között a korrepetálás közben bimbózó románcára" kell gondolni). Az én esetemben "csak" legjobb barát lett a közös tanulásból. :-) 
De hogy a szentimentalizmusból visszatérjünk a hasznos infokhoz is, elmondom mikor látom hasznosnak ha van partnerünk a tanulásban. A tanulás első, tananyagot feldolgozó szakaszában jobb ha egyedül, a saját ritmusunkban, saját stratégiánknak megfelelően haladunk. Ha ezen túlvagyunk, akkor az átfogó, lényegkiemelő szakaszban nagyon jól jön, ha össze tudjuk hasonlítani hogy másoknak mi minden volt fontos az adott anyagból. És bár élményszinten úgy tűnhet ilyenkor hogy "vak vezet világtalant", de mivel mindenkinek máshol vannak a sötét foltjai, így mégis eredményes ha megosztjuk a saját tudásunkat másokkal. A későbbi felidézést mindenképp segíti ha már egyszer megpróbáltuk összefoglalni a tudásunkat azzal hogy tanulótársunkkal átbeszéltük.

És végezetül 3 konkrét gyakorlati tanács közös tanuláshoz :-) 
  • Soha ne nézzünk horrorfilmet közös tanulás közben mert félni fogunk 
  • Mindig azt a tételt, feladatot, definíciót, évszámot jegyezzük meg legjobban amelyikről úgy gondoljuk hogy ezt tuti nem kérdezi a tanár
  • Soha ne tanuljunk együtt strandon mert nem praktikus másnap ha a leégett vállunkra nem tudunk melltartót venni

2013. január 17., csütörtök

Hova? Mire? Mennyire?

  
Ráhangolódásként egy készülőben lévő, a figyelem sajátosságait tárgyaló poszthoz.
Néhány elgondolkoztató kérdés:
  • ha egy színt kéne megnevezned a kép alapján melyik lenne az?
  • ha el kéne mondanod mit láttál a képen, mit mondanál elsőként?
  • a szöveget olvastad el előbb, vagy a képet nézted meg?
(a kép forrása: Pinterest)

Liszt + Lufi = Nyugi

Megvallom nem tudom a mai iskolában is hallani-e még gyermekkorom stresszkezelésre buzdító beszólását, mely szerint, "ha ideges vagy, szedjél hangyát!", mindenesetre nekem ez ugrott be, ahogy nekikezdtem ennek a posztnak, mely az iskolai teljesítményszorongásról szeretne szólni. És jogos a kérdés hogy a lufi, liszt és hangya kezdőpontról mekkora ugrással érkezünk valami hasznos tartalomhoz végre, szóval nem is borzolom tovább a kedélyeket.
Azt gondolom, hogy mindenki (leszámítva talán néhány patológiás személyiségzavarost) átélte már, és ismeri hogy milyen az amikor valami feladathelyzetben találjuk magunkat, és menthetetlenül érkezik az ehhez kapcsolódó szorongás. A szorongás minden esetben testi tünetekkel jár, nő a pulzusszám, szapora lesz a légzés, a pupillák kitágulnak, emelkedik a vércukorszint, az idegrendszer általános éberségben van, minden mást háttérbe szorít, a figyelem beszűkül. Mindez egy nagyon hatékony megküzdést tesz lehetővé, ha a stresszhatást egy ránk támadó medve jelenti mondjuk (ami valljuk be viszonylag ritkán fordul elő), ám nem vezet túl jó eredményre, ha egy felelés, vagy dolgozatírás indította be a folyamatot. Fontos még tisztázni, hogy a szorongás egy hasznos és jól működő dolog, csak meg kell tanulnunk kordában tartani. 
Mindenkinek van egy olyan sávja, ahol az izgulása képes kihozni belőle a maximális teljesítményt, ha ennél a mértéknél kevésbé szorong, az már érdektelenséget okozhat, ha ennél jobban, az pedig mondjuk leblokkolást.
Ez mind szép és jó, de mit tegyünk, és hogy jön ide a liszt meg a lufi? Sok eszköz áll rendelkezésünkre, amik segíthetik mérsékelni az önálló életre kelt szorongásunkat, pl. relaxációs technikák, légzéstechnikák, gondolat-stop módszere. Egy kezdődő szorongás esetén azonban mindenképp érdemes kipróbálni, hogy mennyit tud segíteni, ha valami puha dolgot tudunk a kezünket nyomogatni, gyűrögetni, dobálgatni, szorítani. Ez lehet egy ruganyos labda, vagy akár a manapság divatos (és tényleg jó, nekem is van) gyurmalin. De ha nem szeretnénk nagy költségbe verni magunkat, akkor érdemes egy még nem felfújt lufit megtölteni egy tölcsér és egy fakanál segítségével jó sok liszttel, aztán kötni egy csomót rá, és kész a saját készítésű stresszoldónk. 
(hirtelen felindulásból rákerestem, és itt található egy képes elkészítési mód is róla)

2013. január 9., szerda

Dédmama, dédunoka és a tablet

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy az élethosszig tartó tanulás visszavonhatatlanul részévé vált az életünknek. Történt ugyanis, hogy a verbálisan igen fejlett kisfiam a világ legtermészetesebb dolgának vette, hogy szeretett dédnagymamája is tisztában van a tablet fogalmával, így előszeretettel alkalmazta a "tabletta" szót az általa (is) gyakran használt kütyüre, ám a dédi szeme egyre kerekedett, hogy hogyan kerül egy mondatba a "játszottam" és a "tabletta", így jobbnak láttuk beavatkozni, és definiáltuk a dolgokat, amitől dédi megnyugodott, hogy nem gyógyszereket adtunk a gyereknek hogy azokkal játsszon unaloműzés gyanánt.


Ez a történet ami kedves és megmosolyogtató volt az átélés szintjén, mégis elmélkedésre késztette szociológus-pszichológus agyamat, hogy mennyire érdekes a generációk találkozása és viszonyulása a tanulás folyamatához. Mennyire másféle készségeket, képességeket igényel a mai kor a gyermekektől, mint a 2 generációval ezelőtti. És hogy mennyire lenyűgöző az emberi lények rugalmassága, ahogy képesek az adott társadalomban adott igényeknek megfelelni. Szülők, nagyszülők és dédszülők hüledezve képesek egymásnak mesélni, hogy gyermekük unokájuk milyen mutatványokra képes az őket körülvevő technikai eszközökkel (és itt nem a fürdőkádban vagy a wc kagylóban kikötő okostelefonra, vagy a mosógépbe került távirányítóra gondolok). Mi pedig arra tudunk rácsodálkozni, hogy mekkora gyakorlati tudása volt/van a felmenőinknek, például a manapság egyre nagyobb teret hódító, már már trendi, környezettudatos szemléletben.
Egy szó mint száz, az élethosszig tartó tanulás mellé én mindenképpen odacsapnám kísérőgondolatként, a generációk közötti tanulás fontosságát is. Élvezzük ki ezt a fajta tudástranszfert amíg csak tudjuk.

Január a motiváltság hónapja

Még azok is akik már szembesültek azzal hogy a Mikulás csak a fantáziánkban létezik, és a húsvéti nyúl is csak egy bájos kerettörténet, na még azok is hajlamosak úgy megélni, hogy az új év az, mindenképpen tiszta lappal indul. Párját ritkító és irigylésre méltó optimizmus van ilyenkor a gondolatainkban, arra vonatkozóan, hogy az új évben bármit megtehetünk, amit eddig nem tudtunk/akartunk/mertünk. Januárban születnek a nagy elhatározások az élet nagy változásaihoz. Az persze nyitott kérdés, hogy a megvalósulás milyen arányban következik majd be, de kétségtelen, hogy januárban motiváltak vagyunk.
És hogy ne szakadjunk el nagyon a tanulás témakörétől, nézzük mik a leggyakoribb tanuláshoz kapcsolódó fogadalmak.
  • év végére mindenképp javítani fogok matekból/földrajzból/kémiából vagy bármiből ami eddig nem ment
  • leteszek egy (vagy egy újabb) nyelvvizsgát
  • keresek egy jó tanárt aki felkészít a felvételire
  • mindig elkészítem a leckémet már péntek délután, hogy nyugis legyen a hétvége
  • már most elkezdek tudatosan készülni az érettségire
  • megpróbálok hétről hétre rendszeresen készülni, hogy ne legyen túl nagy az anyag egy témazáró számonkérésnél
 A sor még sokáig folytatható, mindenkinek aktuális élethelyzetére szabva. De mi is a közös mindegyikben, na igen, a motivált elhatározás. Az lenne talán a legfontosabb, és leghasznosabb, ha azt fogadnánk meg, hogy nem engedjük elkopni a lelkesedést a február szürkeségében sem, sőt a strandolós júliusban, vagy akár az esős-borongós késő őszben sem, hanem képessé válunk arra hogy az év bármely napján fel tudjuk idézni magunkban a januári elszánt lelkesedést...