Hétpluszminuszkettő

Még mielőtt valaki megijedne, nem egy rejtélyes varázsigét rejt a cím, csupán a rövid távú memória kapacitását. Igyekszem kicsit világosabbá tenni, hogy mi is az a rövid távú memória és  hogy, hogy is van pontosan ez a 7+-2?

Ha olyan feladattal találkozunk, amiben számunkra jelentés nélküli dolgokat kell megjegyeznünk, na olyankor lép színre a rövid távú memóriánk (becenevén RTM). A legfontosabb amit tudnunk kell róla, hogy a befogadóképessége viszonylag alacsony, ám még mielőtt bárki úgy érezné hogy tuti ő bír a legkevesebb dolgot megjegyezni, elárulom hogy mindenkinek közel azonos ez a képessége. Nézzünk egy gyors példát erre.

Próbáljuk megjegyezni az alábbi betűsort, és utána írjuk le egy papírra azokat a betűket amikre emlékszünk (a sorrend most  nem fontos) :

K G A Q P H F Z P O B X

Ha végeztünk, számoljuk meg hány betűt sikerült visszaidéznünk. 

A válasz nagy valószínűséggel 5 és 9 között lesz, vagyis 7+-2. Ennyi a rövid távú memóriánk befogadóképessége.

Ez mind nagyon érdekes, de ha ennyire szűk a memóriánk, akkor hogyan tudunk oly sok dolgot észben tartani, és mi köze ennek egyáltalán a tanuláshoz?
Hamarosan egy következő posztban érkezik majd a válasz. :-)

Nem csak iskolában lehet!

Bevallom ritkán utazom busszal, de amikor mégis, olyankor mindig "szembejön" valami olyan élmény ami hatással van rám. Így volt ez ma is. Felszálltam reggel a buszra, még ülőhelyem is volt, így kényelmesen tudtam nézelődni. Nem is kellett sok időnek eltelnie, mert a figyelmem pár másodperc alatt észlelt két érdekes impulzust. Az egyik egy fiatal apuka volt, aki 3 gyermekével utazott, a két nagyobbik gyerkőc iskolatáskájából ítélve az iskola lehetett a célállomásuk, a legkisebb fiúcska pedig óvodásforma volt. Ez már önmagában is egy szívet melengető látvány volt számomra, mert nagyon szeretetteljes légkör vette őket körül (annak ellenére, hogy az apuka rettentő fáradtnak látszott, és igyekezett folyamatosan meggyőzni őket hogy ne szedjék szét a buszt, ne vegyék le a sapkájukat, és ne ütközzenek neki másoknak a táskájukkal).

Az egyik megállónál átrendeződtek az utasok, így észrevettem hogy az ablak mellett a korlátnak támaszkodva áll egy 10 éves forma fiúcska, hátán szintén táska, és ellentétben az összes többi iskoláskorú fiatallal, ő nem a párás ablakra alkotott graffiti-szerű ábrákat, hanem tekintetét fel sem emelve elmélyülten olvasott egy Harry Potter kötetet. Nem tudtam nem mosolyogni, mert mindig örülök amikor ilyet látok. Nem volt szükségem sok tankönyvnyi pszichológiai tudásomra ahhoz hogy azt gondoljam hogy ennek a fiúnak a szülei tuti szeretnek olvasni.

Közben a háromgyerekes apuka ismét magára terelte az érdeklődésem, mert mikor a legkisebb gyermeke arról érdeklődött hogy mennyi az idő, válaszolt neki, aztán a válaszát rögtön átfogalmazta az iskolás gyermekeinek egy gondolkodtató kérdéssé, a 7:20 és a negyed 8 egymáshoz való viszonyítására vonatkozóan.

Ez volt az a pont amikor megfogalmazódott bennem, hogy mennyire erősen él a fejünkben az a nézet, hogy azért jár a gyerek iskolába, hogy ott tanuljon, noha a tanulás legfontosabb közege mégiscsak a család. És ez most nem egy iskolaellenes szemlélet, csupán egy élmény arra vonatkozóan, hogy szülőként mindig hozzá tudunk tenni valami élményszintű kiegészítést az iskolában megszerzett tárgyi tudáshoz. Mert az a gyerek is meg fogja tanulni az órát leolvasni aki ezt az iskolában a tanítónénitől hallotta, de azt gondolom más szintű lesz a tudása, annak akinek mindez egy kellemes apás reggeli játék élményével társulva raktározódik el. Mint ahogyan biztosan máshogyan fog viszonyulni az olvasáshoz az olyan gyerek akinek az olvasás az iskolai teljesítményről szól, és az aki kiskorától fogva látja a szüleit könyveket olvasni. 

(Ja és a történet slusszpoénja, hogy amikor leszálláshoz készülődött az apuka és a gyerekek, akkor kiderült, hogy a Harry Potteres fiú is hozzájuk tartozott) :-)

Párban vagy egyedül jobb?

Sokmindenre vonatkozhatna ez a kérdés, ám most maradjunk a tanulás témakörnél. Ha nagyon tankönyvi akarnék lenni, akkor elkezdeném leírni hogy a tanulás fizikai körülményeihez besorolhatjuk azt is hogy milyen személyek jelenlétében történik a tanulás folyamata, és hogy ez mennyire hasznos vagy sem. Mivel úgy gondolom ez elég unalmas poszt lenne, így inkább sztoriznék kicsit a témában.

Jómagam egyetemista éveim alatt kóstoltam bele a közös tanulás gyönyöreibe (és itt most nem a tinifilmekben látható "iskola szerencsétlenkéje és népszerű élsportolója között a korrepetálás közben bimbózó románcára" kell gondolni). Az én esetemben "csak" legjobb barát lett a közös tanulásból. :-) 

De hogy a szentimentalizmusból visszatérjünk a hasznos infokhoz is, elmondom mikor látom hasznosnak ha van partnerünk a tanulásban. A tanulás első, tananyagot feldolgozó szakaszában jobb ha egyedül, a saját ritmusunkban, saját stratégiánknak megfelelően haladunk. Ha ezen túlvagyunk, akkor az átfogó, lényegkiemelő szakaszban nagyon jól jön, ha össze tudjuk hasonlítani hogy másoknak mi minden volt fontos az adott anyagból. És bár élményszinten úgy tűnhet ilyenkor hogy "vak vezet világtalant", de mivel mindenkinek máshol vannak a sötét foltjai, így mégis eredményes ha megosztjuk a saját tudásunkat másokkal. A későbbi felidézést mindenképp segíti ha már egyszer megpróbáltuk összefoglalni a tudásunkat azzal hogy tanulótársunkkal átbeszéltük.

És végezetül 3 konkrét gyakorlati tanács közös tanuláshoz :-) 

• Soha ne nézzünk horrorfilmet közös tanulás közben mert félni fogunk 
• Mindig azt a tételt, feladatot, definíciót, évszámot jegyezzük meg legjobban amelyikről úgy gondoljuk hogy ezt tuti nem kérdezi a tanár
• Soha ne tanuljunk együtt strandon mert nem praktikus másnap ha a leégett vállunkra nem tudunk melltartót venni

Hova? Mire? Mennyire?

  

Ráhangolódásként egy készülőben lévő, a figyelem sajátosságait tárgyaló poszthoz.
Néhány elgondolkoztató kérdés:

• ha egy színt kéne megnevezned a kép alapján melyik lenne az?
• ha el kéne mondanod mit láttál a képen, mit mondanál elsőként?
• a szöveget olvastad el előbb, vagy a képet nézted meg?

(a kép forrása: Pinterest)

Liszt + Lufi = Nyugi

Megvallom nem tudom a mai iskolában is hallani-e még gyermekkorom stresszkezelésre buzdító beszólását, mely szerint, "ha ideges vagy, szedjél hangyát!", mindenesetre nekem ez ugrott be, ahogy nekikezdtem ennek a posztnak, mely az iskolai teljesítményszorongásról szeretne szólni. És jogos a kérdés hogy a lufi, liszt és hangya kezdőpontról mekkora ugrással érkezünk valami hasznos tartalomhoz végre, szóval nem is borzolom tovább a kedélyeket.

Azt gondolom, hogy mindenki (leszámítva talán néhány patológiás személyiségzavarost) átélte már, és ismeri hogy milyen az amikor valami feladathelyzetben találjuk magunkat, és menthetetlenül érkezik az ehhez kapcsolódó szorongás. A szorongás minden esetben testi tünetekkel jár, nő a pulzusszám, szapora lesz a légzés, a pupillák kitágulnak, emelkedik a vércukorszint, az idegrendszer általános éberségben van, minden mást háttérbe szorít, a figyelem beszűkül. Mindez egy nagyon hatékony megküzdést tesz lehetővé, ha a stresszhatást egy ránk támadó medve jelenti mondjuk (ami valljuk be viszonylag ritkán fordul elő), ám nem vezet túl jó eredményre, ha egy felelés, vagy dolgozatírás indította be a folyamatot. Fontos még tisztázni, hogy a szorongás egy hasznos és jól működő dolog, csak meg kell tanulnunk kordában tartani. 

Mindenkinek van egy olyan sávja, ahol az izgulása képes kihozni belőle a maximális teljesítményt, ha ennél a mértéknél kevésbé szorong, az már érdektelenséget okozhat, ha ennél jobban, az pedig mondjuk leblokkolást.

Ez mind szép és jó, de mit tegyünk, és hogy jön ide a liszt meg a lufi? Sok eszköz áll rendelkezésünkre, amik segíthetik mérsékelni az önálló életre kelt szorongásunkat, pl. relaxációs technikák, légzéstechnikák, gondolat-stop módszere. Egy kezdődő szorongás esetén azonban mindenképp érdemes kipróbálni, hogy mennyit tud segíteni, ha valami puha dolgot tudunk a kezünket nyomogatni, gyűrögetni, dobálgatni, szorítani. Ez lehet egy ruganyos labda, vagy akár a manapság divatos (és tényleg jó, nekem is van) gyurmalin. De ha nem szeretnénk nagy költségbe verni magunkat, akkor érdemes egy még nem felfújt lufit megtölteni egy tölcsér és egy fakanál segítségével jó sok liszttel, aztán kötni egy csomót rá, és kész a saját készítésű stresszoldónk. 

(hirtelen felindulásból rákerestem, és itt található egy képes elkészítési mód is róla)

Dédmama, dédunoka és a tablet

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy az élethosszig tartó tanulás visszavonhatatlanul részévé vált az életünknek. Történt ugyanis, hogy a verbálisan igen fejlett kisfiam a világ legtermészetesebb dolgának vette, hogy szeretett dédnagymamája is tisztában van a tablet fogalmával, így előszeretettel alkalmazta a "tabletta" szót az általa (is) gyakran használt kütyüre, ám a dédi szeme egyre kerekedett, hogy hogyan kerül egy mondatba a "játszottam" és a "tabletta", így jobbnak láttuk beavatkozni, és definiáltuk a dolgokat, amitől dédi megnyugodott, hogy nem gyógyszereket adtunk a gyereknek hogy azokkal játsszon unaloműzés gyanánt.

Ez a történet ami kedves és megmosolyogtató volt az átélés szintjén, mégis elmélkedésre késztette szociológus-pszichológus agyamat, hogy mennyire érdekes a generációk találkozása és viszonyulása a tanulás folyamatához. Mennyire másféle készségeket, képességeket igényel a mai kor a gyermekektől, mint a 2 generációval ezelőtti. És hogy mennyire lenyűgöző az emberi lények rugalmassága, ahogy képesek az adott társadalomban adott igényeknek megfelelni. Szülők, nagyszülők és dédszülők hüledezve képesek egymásnak mesélni, hogy gyermekük unokájuk milyen mutatványokra képes az őket körülvevő technikai eszközökkel (és itt nem a fürdőkádban vagy a wc kagylóban kikötő okostelefonra, vagy a mosógépbe került távirányítóra gondolok). Mi pedig arra tudunk rácsodálkozni, hogy mekkora gyakorlati tudása volt/van a felmenőinknek, például a manapság egyre nagyobb teret hódító, már már trendi, környezettudatos szemléletben.

Egy szó mint száz, az élethosszig tartó tanulás mellé én mindenképpen odacsapnám kísérőgondolatként, a generációk közötti tanulás fontosságát is. Élvezzük ki ezt a fajta tudástranszfert amíg csak tudjuk.

Január a motiváltság hónapja

Még azok is akik már szembesültek azzal hogy a Mikulás csak a fantáziánkban létezik, és a húsvéti nyúl is csak egy bájos kerettörténet, na még azok is hajlamosak úgy megélni, hogy az új év az, mindenképpen tiszta lappal indul. Párját ritkító és irigylésre méltó optimizmus van ilyenkor a gondolatainkban, arra vonatkozóan, hogy az új évben bármit megtehetünk, amit eddig nem tudtunk/akartunk/mertünk. Januárban születnek a nagy elhatározások az élet nagy változásaihoz. Az persze nyitott kérdés, hogy a megvalósulás milyen arányban következik majd be, de kétségtelen, hogy januárban motiváltak vagyunk.

És hogy ne szakadjunk el nagyon a tanulás témakörétől, nézzük mik a leggyakoribb tanuláshoz kapcsolódó fogadalmak.

• év végére mindenképp javítani fogok matekból/földrajzból/kémiából vagy bármiből ami eddig nem ment
• leteszek egy (vagy egy újabb) nyelvvizsgát
• keresek egy jó tanárt aki felkészít a felvételire
• mindig elkészítem a leckémet már péntek délután, hogy nyugis legyen a hétvége
• már most elkezdek tudatosan készülni az érettségire
• megpróbálok hétről hétre rendszeresen készülni, hogy ne legyen túl nagy az anyag egy témazáró számonkérésnél

 A sor még sokáig folytatható, mindenkinek aktuális élethelyzetére szabva. De mi is a közös mindegyikben, na igen, a motivált elhatározás. Az lenne talán a legfontosabb, és leghasznosabb, ha azt fogadnánk meg, hogy nem engedjük elkopni a lelkesedést a február szürkeségében sem, sőt a strandolós júliusban, vagy akár az esős-borongós késő őszben sem, hanem képessé válunk arra hogy az év bármely napján fel tudjuk idézni magunkban a januári elszánt lelkesedést...