Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy az élethosszig tartó tanulás visszavonhatatlanul részévé vált az életünknek. Történt ugyanis, hogy a verbálisan igen fejlett kisfiam a világ legtermészetesebb dolgának vette, hogy szeretett dédnagymamája is tisztában van a tablet fogalmával, így előszeretettel alkalmazta a "tabletta" szót az általa (is) gyakran használt kütyüre, ám a dédi szeme egyre kerekedett, hogy hogyan kerül egy mondatba a "játszottam" és a "tabletta", így jobbnak láttuk beavatkozni, és definiáltuk a dolgokat, amitől dédi megnyugodott, hogy nem gyógyszereket adtunk a gyereknek hogy azokkal játsszon unaloműzés gyanánt.
Ez a történet ami kedves és megmosolyogtató volt az átélés szintjén, mégis elmélkedésre késztette szociológus-pszichológus agyamat, hogy mennyire érdekes a generációk találkozása és viszonyulása a tanulás folyamatához. Mennyire másféle készségeket, képességeket igényel a mai kor a gyermekektől, mint a 2 generációval ezelőtti. És hogy mennyire lenyűgöző az emberi lények rugalmassága, ahogy képesek az adott társadalomban adott igényeknek megfelelni. Szülők, nagyszülők és dédszülők hüledezve képesek egymásnak mesélni, hogy gyermekük unokájuk milyen mutatványokra képes az őket körülvevő technikai eszközökkel (és itt nem a fürdőkádban vagy a wc kagylóban kikötő okostelefonra, vagy a mosógépbe került távirányítóra gondolok). Mi pedig arra tudunk rácsodálkozni, hogy mekkora gyakorlati tudása volt/van a felmenőinknek, például a manapság egyre nagyobb teret hódító, már már trendi, környezettudatos szemléletben.
Egy szó mint száz, az élethosszig tartó tanulás mellé én mindenképpen odacsapnám kísérőgondolatként, a generációk közötti tanulás fontosságát is. Élvezzük ki ezt a fajta tudástranszfert amíg csak tudjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése